Bibók Bea: „Helyemen vagyok a testemben”

Ha most megkérdezik, hány éves vagyok, azt mondom, ötven, pedig még hónapok hiányoznak hozzá. Jól érzem magam „ötvenévesleszeken”, de ötvenévesen is ugyanolyan jól leszek. És negyvenévesen is nagyon jól voltam, mert meg tudtam élni nőként önmagam.

 

Nem ismerem azt a fogalmat, hogy „tökéletesség”, és ezért hálás vagyok. Igazán megkönnyíti a hétköznapjaimat, hogy nem kell akarnom tökéletesnek lenni. Csakis önmagam kell, hogy legyek, de ez akarás nélkül is megy, a maga természetességében. Hiszen annyira könnyű, hogy ne akarjak kozmetikai reklámarc lenni, hogy ne akarjak műnővé válni. Nem vagyok kíváncsi arra, milyen drazséktól leszek szuperkarcsú, milyen diétával tarthatom meg az ideális súlyom, és hogy melyik ruhát kell mindenképpen viselnem ahhoz, hogy trendi legyek. Mint ahogy azt sem tudja megmondani nekem senki, hogyan legyek önazonos. Ezt csakis és egyedül én tudhatom.

Persze ha a reklámokra hagyatkoznék, akkor lehetnék mezítlábas, szexi lógós ruhás, szándékosan összemaszatolt és kócos, kicsit nedves pólós lány egy patakparton, aki riadt tekintettel igézi meg a nézőt. De lehetnék gyönyörű dáma is, estélyi ruhában egy kifutón, csodás ékszerekkel felvértezve, királynői tartással magam alá rendelve mindenkit. Vagy akár egy sportos vidám anyuka, akinek ragyogó fogsora és kényelmesen lezser tornacipője azt árasztja, hogy lazán szép az élet.

Nem kell számomra bemutatni, hogy mitől fogom jobban érezni magam, hiszen én ezt pontosan tudom. Egyszerűen attól, hogy szeretem önmagam. Másoknak megfelelni nem könnyű, éppen ezért soha nem vállaltam magamra ezt a terhet. Mindig csakis olyat akartam, ami nekem jó. Amitől több leszek, amitől épül a lelkem, ezáltal mint nő jól érzem magam, mert tudom és érzem, hogy a helyemen vagyok.

Jó helyen vagyok

Helyemen vagyok a testemben, az én testemben, az én saját privát lakosztályomban. Ötven éve lakom benne, pontosítok, „ötvenévelesz”, hogy benne lakom. Jól érzem magam benne, hiszen minden zegét-zugát ismerem és szeretem. Eleinte fiatalos, üde, friss helyem volt benne, de aztán az idő szép, finom változásokat okozott. Amikor kamaszlányként a melleim bimbózni kezdtek, majd az első vérfolt megjelent a bugyimon, boldog voltam. Büszke voltam magamra, hogy nővé váltam és jól működöm.

Fotó: Narcis Virgiliu (Fine Art Nudes)
Fotó: Narcis Virgiliu (Fine Art Nudes)

Emlékszem, micsoda szertartás volt, amikor az iskolában, a szünetben, a szalvétába csomagolt vattacsomót kicsempésztem a WC-be, a köpeny zsebébe rejtve, csak hogy a fiúk meg ne lássák!

Emlékszem arra is, amikor először értem a csiklómhoz otthon, egyedül – tanulás helyett –, és tudtam, hogy ez valami új, eddig nem ismert érzés. Ez a gyönyör. Valami olyan, ami egyszerűen, megmásíthatatlanul kell! Meg kell ismételnem minél előbb, ha lehet. A testem követelte, jelzett, és meghálálta a cirógatást. Mindennap a kisrádió hangjára, a kettő órakor kezdődő kívánságműsorra vártam – még az előtte lévő vízállásjelentés sem vette el a kedvem –, hiszen két órakor indult útjára a gyönyör akkoriban az én fiatal testemben. Már akkor, tizenévesen tudtam, hogy jó barátságban vagyunk mi ketten – én és a testem –, és hogy ezt ő meghálálja nekem.

Évekkel később az első szerelmeskedéskor a hüvelyem csatakosan befogadóvá vált, pulzáltam az orgazmustól. Akkor tapasztaltam meg azt életemben először, hogy mikor egyesül a testem a férfitesttel, az egy egészen másfajta csoda. Idomul a testem, befogadóvá válik, a mozdulatok is harmonikusak, együtt, egy ritmusban lüktetnek.

Lehet szeretni a test változását

Alig voltam 22 éves, amikor a kislányom megfogant. Akkor döbbentem rá, hogy mit is jelent életet adni. A lapos hasam jó nagy hordó lett, a melleim pedig almából pillanatokon belül sárgadinnyévé váltak, és egyre csak duzzadtam, bálna méreteket öltöttem. Telve volt a testem élettel, mindennap valami új, addig ismeretlen változást mutatott. Büszke voltam, hogy a babámnak jó helye van bennem, a legboldogabb bálnatestű, hordóhasú és dinnyemellű nő voltam akkor. Aztán a „kis garzonlakásom” a végére meglehetősen szűkösnek bizonyult kettőnknek, a nő minden porcikája szülni akar már ilyenkor. Ekkor már nincs félelem, hiszen a test készülődik, ezáltal pedig a lélek is felkészültté válik.

Szüléskor boldogan tapasztaltam, hogy a testem nem hagyott cserben, képes volt tágulni, ügyesen kiengedni a babámat, ezek után pedig képes volt ügyesen összehúzódni is. A sárgadinnyéim nektárt adtak, tápláltak. Hálát éreztem, hogy melleim képesek arra, hogy anyatejet termeljenek. Amikor a babák szoptak, akkor a méhem összehúzódott, a hüvelyem pedig idővel szerelmeskedésre készen lüktetett. A testem visszaváltozott életet adó testből megfoganni akaró testté. Már tudom azt, hogy a testem képes a lelkem döntéseihez alkalmazkodni. Háromszor ismétlődött a csoda és az otthonom – a testem – bizony kicsit megváltozott. Bölcsebb lett. Érettebb testben a lélek is érettebbé és tapasztaltabbá válik. És ez így van jól.

Jó otthonra leltem

„Közelötvenévesen” számot vetek a tükör előtt: apró ráncok, kicsi hurkák, sima bőr, hosszú nyak, göndör haj, csontok, izmok, néhány szeplő, egy kicsúszott csigolya deréktájon, lassan, de észrevehetően romló szemek, amik még mindig elevenen csillognak. Az otthonom. Persze teszek azért, hogy komfortosabban lakhassak magamban. Boldog vagyok, amikor sportolás után jól érzi magát a testem, amikor megbizonyosodom, hogy igen, ma is végig bírtam csinálni. Akarom ezt az érzést, hiszen fontos, hogy a testem jól működjön, hogy ne hagyjon cserben, hogy számíthassak rá.

Jó otthonra leltem magamban. Megélhetek benne mindent, mi lenni szeretnék. Szerető kedvest, mesteri háziasszonyt, büszke anyát, butuska szőkét, szexistennőt, eleven hullámlovast, erős és gyenge nőt is. Ruhát is választok hozzá, meg ékszereket, a szerepekhez illőt, néha csak egy meleg plédet és egy szemüveget. Olykor behúzódom a sarokba, fáj a derekam, érzem, testem minden hónapban egyre erőteljesebben készül a visszavonulásra. Lassan elérkezik oda, hogy már nem akar megfoganni, és ez is így van jól.

Lassan, „ötvenhezközel”, már tudom szeretni a ráncaimat is. Hiszen megszülettek a bőrömön – az én bőrömön az én ráncaim –, és hozzám tartoznak. Viszonyom van velük, mert megtörténtté teszik az életem, az én arcomat rajzolják. Mint egy remekmű – egyszeri és megismételhetetlen –, amelyet az életem rajzolt oda.

Szeretnék megöregedni a testemben, szeretnék majd „közelnyolcvanéves” lenni, bölcs, jókedvű idős asszonnyá válni. Szeretnék ősz hajat, ráncos szemeket. Mert a ráncoknak történetük van, és én sok történet szereplője szeretnék lenni. Szeretném, ha a testem patinás otthonommá válhatna, ahol ugyan minden régi, de láthatóan vigyáztak minden tartozékra, ahol vannak ugyan rajzolatok a vakolaton – festők által létre nem hozható egyedi minták –, olyanok, amiket nem gletteltek át, nem tüntettek el. Olyanok, amitől mívessé válik a valóság.



Elérhetőség

Bibók Bea 30-9345-094

Szexuálterapeuta, szextanácsadó
Párkapcsolati tanácsadó

1051 Budapest, V.ker.
Vigadó u. 2.
MAHART-HÁZ
4.e. / 414.szoba



Megközelíthető:

- 1-es metróval a Vörösmarty térre, onnan 100 m séta a Duna felé. A MAHART ház az utca jobb oldalán a Vigadó utca és az Apáczai-Csere János utca sarkán van.

- 105-ös busszal




0036-30-9345-094



Kezdőlap

Nincs bejegyzés.